Szóval ez úgy volt, hogy szerénységem a hetedik kerületi Kertész utcai általános iskolában töltötte ifjú éveit. Akkoriban még nem úgy nézett ám ki a hetedik kerület mint most (nem mintha most kinézne valahogy), hanem kb. úgy, mint most a nyolcadik. A nyolcadik viszont nem nézett ki úgy mint a kilencedik, nincs minden mögött ilyen egyszerű logika, folytasd a sorozatot ugye. A főváros mint rulettkerék, amely tízévente fordul egyet, stb. absztrakt-szürreális metadráma. Lényegtelen.
Kertész utca, nos ez bevezeti az embert a való világba, olyannyira, hogy akár Dopeman oldalán is reppelhetnék az utca világáról. Zöld terület nem nagyon volt az egész kerületben, két tér esett hozzánk közel a maga pár négyzetméteres felületével, az Almássy tér, és a Klauzál tér. Az Almássyn volt egy remek mászójáték, de amúgy nem sok izgalmat tartogatott, a Klauzálon meg volt egy remek csúszdadomb, amit imádtam, meg volt egy focipálya is. A sulival mindig a Klauzálra mentünk, mert az volt közelebb, csak sajnos a focipályán mindig játszottak a helyi brazilok :) és ezért mi nem jutottunk fel a pályára, csak bánatos szemmel néztük a rácsok mögül.

Láttam tegnap az operabálról pár izgalmas képet, amint Kokó, meg ehhez hasonló remek emberek lepik el az Operaházat, és megy az értekezés arról, hogy ki hogy néz ki, hűledezünk a százezres belépők hallatán, stb. Elgondolkodom, hogy miért van az, hogy olyan emberek vannak a hírességi lista élén, akikről mindenkinek csak az jut eszébe, hogy gáz. Hogy miért nem azoknak jut a legnagyobb dicsőség, akik tényleg megérdemlik, hanem azoknak, akik magukat dicsőítik ezen a szűk körön belül. És leginkább az, hogy miért hagyjuk? Sőt, miért asszisztálunk hozzá? Mert lehetne ez az operabál egy tényleg remek esemény, ahol megünnepeljük azokat, akikre a leginkább büszkék vagyunk, akik a legtöbbet teszik az országért, és akkor nem lenne ellentüntetés sem zsíroskenyérrel a csöviktől.

És akkor bevillant, hogy ez pontosan az az érzés, mint amikor nyolcévesen ott álltam a Klauzál téri focipálya szélén, és néztem a cigányokat, ahogy fociznak a pályán, ahol mi szerettünk volna játszani. És akkor is egymásra néztünk, és akkor sem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy bemenjünk, és elküldjük őket a fenébe.